Boldogasszony igézetében – Bara Barnabás szobrászművész kiállítása

Fotó: Botár László

Hölgyeim és uraim, kedves egybegyűltek!
A „Boldogasszony igézetében”. Olvashatjuk az ajtókon kifüggesztett plakátokon, melyek a ma esti eseményt hivatottak a nagy közönség számára hirdetni. Értelmezhetjük a mai tárlat címét sokféleképpen még mielőtt a kiállítást valójában végigjárnánk és befogadnánk. Hiszen biztos, hogy vagyunk néhányan a teremben, akik a vallásosságunkat vetítjük magunk elé, vannak, akik valamely előzetes művészettörténeti korszakot, alkotást, vannak, akik egy gyermekkorban hallott hiedelmet, vagy imát, vannak, akik egy szerepet, vannak, akik egy fogalmat ragadnak meg.
Viszont ezen a ponton engedjék meg nekem, hogy sok szeretettel, és nagyon nagy örömmel köszöntsem önöket egy olyan tárlat megnyitó ünnepségén, amely mindezen asszociációinkat és képzeteinket összefogja. Hiszen Bara Barnabás szobrászművész alkotásai egy egységet alkotva mutatják meg egyrészt egy olyan újítás reményének kifejeződését, mely az alkotó ember sajátos jellemvonása, és ezzel egyidőben a befogadó közönség képzeteinek összességét.
Felgyorsuló világunkban akarva, akaratlanul szembesülünk, azt gondolom, nap, mint nap azzal a jelenséggel, hogy egyes pillanatok, arcok, formák, szinte észrevétlenül suhannak el mellettünk. A rengeteg hatás, mely a villogó fények, a beszüremkedő hangok sokaságából áll előfordul, hogy éppen azokat a lényegi dolgokat sikkasztja el, amely meghatároz egy egyént, meghatároz egy közösséget, egy régiót, egy nemzetet. Azt gondolom, hogy nekünk, mindannyiunknak, egy nagyon erőteljes, őseinktől örökölt és őrzött jellegünk a hagyományainkkal való együttélés és közös nevelkedés. Hiszen, ha ez nem lenne igaz, akkor ma ez a terem nem telt volna meg kíváncsi emberekkel, ez a tárlat nem vonzott volna be ennyi szemlélőt, és ennyi asszociációt.
„Boldogasszony” fogalmunk eredetére és fejlődésére vonatkozóan a szakirodalmat olvasva azt találjuk, hogy a magyar ősvallás, a kereszténység előtti idők nőistenségét tisztelték benne elődeink. Egybe forrt a fogalom a termékenység, és a védelmező erő megmutatkozásával, a transzcendens jellegek erőteljes kibontakozásával. A kereszténység felvétele után mindezen hit és képzet nem sokban változott, csupán összekapcsolódott a Szűz Anya szent személyével, és a bele vetett hit erejével. Attribútumként azonban megmaradt a születésben segedelmet nyújtó, gyógyító, védelmező szerep, melyek fenn is maradtak népi imáinkban, hiedelmeinkben, könyörgéseinkben, himnuszainkban.
Szűz Mária képe a képzőművészetben számtalan formában jelenik meg. Leggyakoribb ábrázolásai úgy festészetben, mint szobrászatban a Trónoló Madonna- képek, az Áldást osztó Madonna képek, vagy éppen a Napba öltözött asszony képe. És bár mindezen megjelenítések régiónként változnak, a magyar nyelvterületen élők számára mégis minden esetben a női tisztaság, megtartó erő, védelem, szeretet és teljesség egységét hordozzák.
Ha eltávolodunk némileg a boldogasszony-képzet vallásos vetületétől, a női ábrázolásokról kellene általános érvényükben még néhány szót ejtenünk. Sokszor fogalmazódik meg azt hiszem mindannyiunkban az a kérdés, amely első sorban az ideálokra vonatkozik. Milyen is napjaink női ideálja? Korszakokat felölelő tanulmányokat olvashatnánk akár most is arról, hogy egy évszázaddal, vagy egy évezreddel korábban mikor volt szép egy nő, mi tette szebbé, és ha nem is feltétlenül vonzóbbá, de mindenképpen ideálképszerűbbé a társadalomban. Jelen tárlat azonban nem ezt keresi. Nem nőideálokat ragad ki, hanem összességében mutat egy kultúrkört, egy hitvilágot, egy lelki hovatartozást, mely első sorban a Boldogasszony téma körül csoportosul.
A kiállított 31 alkotás többsége égetett agyag, azonban a 4 legkorábban készült szobor, melyek egyfajta ősi evolúciót mutatnak, szimbólumok és jelentések terén is, fából készültek. A föld, a fa, a természet közelsége, a domború és homorú formák váltakozása, valamint a konkrétumok elfedése az egyes kanyarulatok és felületek kuszasága által, elvezetnek a termékenység gondolatától egészen egyik legismertebb eredettörténetünkig, az Emese álma mondakörig. A posztamenseken megjelenő formák ezen négy szobor esetébenaz átvitt értelmet keresik. Nem konkrét fogalmakkal hat a szemlélőre az alkotó, hanem elgondolkodtat. Ránk bízza, hogy a címben megfogalmazott témához milyen formát és képzetet társítunk, ezzel pedig biztosítja a gondolatok fonalának tovább vezetését.
A tárlaton bemutatva a szobrász Boldogasszony-sorozatának 17 darabját láthatjuk, melyeket kifejezésmódjukban három csoportba tagolnék. Egyes szobrok esetében a művész a kerek formákra, a nőiséget hangsúlyozó idomokra fókuszál, úgy, mint a széles csípők, vagy éppen a keskeny derék. Ezek a művek a kitörés vágyát, a kifele nyitást is megragadják. A testhelyzetek, melyekben a művész az alakokat ábrázolja, a gesztusok, bevonják a szemlélőt a művek aurájába.
Egy másik csoportot képeznek a szögletesebben alakított, zártabb kompozíciójú női alakok. Párhuzamba állítva némiképp a sorozat korábban tárgyalt darabjaival ezek esetében azt láthatjuk, hogy nem annyira egységesek a felületek, nem annyira lágyak a vonalvezetések és az egyes gesztusok, néhány műnél a megjelenített mimikák. Erőteljesebben érvényesül a geometria. Egy hidegebb, egy távolságot tartó kisugárzás közvetítését ragadja meg a művész általuk.
Harmadik csoportként beszélhetünk azokról a Boldogasszony- típusokról, amelyek valamely szimbólummal kiegészülve kerültek a posztamensekre. Gyakran visszaköszön a Hold motívum, a Nap, a csillagok, melyek mindenike egyrészt a nőiség, másrészt az egyházi rituálék jelképei, vagy éppen az újjászületés, a feltámadás asszociációi. Ezeknél a műveknél több esetben előfordul egyfajta stilizálás is, amikor a nőiségre a termékenységi jelképek által reflektál a művész. Gondolok itt olyan motívumokra, mint az anyaméh, vagy egy összefonódó jelenet. Több posztamensen is fedezhetünk fel olyan műveket, melyeken főleg a domború formák hangsúlyozódnak, bonyolult összerakásokat és kombinációkat láthatunk, ahol már valóban a szemlélőnek kell döntéseket hozni a közvetített üzenet tekintetében.
A nőalakok sorozata kiegészül a tárlaton néhány olyan szimbolikus értelemmel és jelentéssel bíró alkotással, mint az Életfák motívuma, hagyományos jelképeink mai értelmezése, ősi hiedelmeink kortárs megnyilatkozása. Azt gondolom, hogy mindezen szimbólumok nem szorulnak bemutatásra. Mindannyian érezzük a kötődést és az üzenetet, melyet a tulipán, a nyíl, a levél, a sárkány, a nap, a föld motívumai hordoznak. Benne van a neveltetésünkben, és kifejeződnek egy forma, egy patina, egy összetett kompozíció segítségével.
Nem olyan régen, volt szerencsém részletesen és mélyen tanulmányozni a moldvai csángó magyar hiedelemvilágot. Megismerkedtünk a hitvilágukkal, kapcsolatrendszereikkel. Varázslatosnak találtam. Meglepett, és lenyűgözött, hogy a 21. században, a közvetlen szomszédságunkban még élnek olyan közösségek, akik szellemekben, ártó és gyógyító lényekben, erőkben hisznek. Az a meglepettség, kíváncsiság és végül varázsosság élménye születik meg, hiszem, hogy minden szemlélőben, aki a mai tárlaton végighalad. Hiszen megmutatkozik és formát ölt a jelen világ üzenete a hagyományaink és a hitvilágunk köntösében. Éljenek ebben az igézetben, keressék meg az életre, a megújulásra, a szépségre tett néha egyszerű, néha bonyolult utalásokat!
Kívánom, hogy ezeket az üzeneteket mindannyian megtalálják ma este. Építkezzenek, merítkezzenek belőle, és formálják a maguk mindennapjaik szerint.
Köszönöm a figyelmet!